Az Mk modell csapatával készített interjú után, a most Soós András, modellező – a Gödöllői kiállítás életre hívója – volt a beszélgetőtársam, akivel arról beszélgettünk, hogy hogy is csöppent ő (is) a vasútmodellezés varázslatos világába, valamint milyen út és milyen motiváció vezetett Gödöllőig.

Földesi Gergely: - Kedves András! Szeretettel köszöntelek!

Soós András: - Szervusz Gergő! Üdvözlöm a Szemle olvasóit és egyben szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden olvasónak, valamint modellezőnek eredményekben és modellezésben gazdag boldog új évet kívánjak.

Érkezik a "csoport". A 012-es Gigant jár be Gabonavonatával Szentjakabra, hogy a személyvonatok folytassa útját a zalai dombok között!
(fotó: Soós András)

F. G.: - Gödöllőt már ismerik az olvasók, hiszen portálunk is írt róla egy összefoglalót. Amit ott láttunk az lenyűgözött minket (is). Nem csak a szervezés volt nagyon magas színvonalú, hanem ebben az évben ismét – mint modellező – is bemutatkoztál ráadásul nem is egy, hanem rögtön két asztallal, melyből Szentjakabot már régebb óta ismeri a közönség, azonban a Pető Péterrel közös alpesi asztalotoknak ez volt a premierje. Azért ezekig a nagyon magas színvonalú munkákig hosszú út vezetett, ha jól gondolom. Mikor fertőződtél meg ezzel a hobbival? Csak nem te is azok közé tartozol, akinek a Jézuska hozta az első készletet?

András és Pető Péter közös asztalán a német alpesi hangulat elevenedett meg!

S. A.: - Én sem vagyok különb a Deákné vásznánál. De bizony, az első "villanyvasutamat" karácsonyra kaptam még 1979-ben. A PIKO kezdőkészlet mellé még két kocsi is érkezett és édesapám évekig ígérte, hogy építünk egy terepasztalt. Ennek az első években a két szobás lakás szabott gátat. A következő években kaptam még 1-2 mozdonyt és kocsit, de komolyabb előrelépés nem volt. A 80-as évek végén erős késztetést éreztem egy asztal megépítésére, melyet 1990-ben el is kezdtem, de az alapoknál tovább ez a projekt sem jutott. A gimnáziumi évek alatt a figyelmem középpontjába a hölgyek kerültek, így a vasút szinte teljesen a feledés homályába veszett. Az egyetemi tanulmányok megkezdését követően véletlenül rátaláltam egy kiállítás hirdetésére, melyet meglátogattam és ismét fellángoltak a modellezős ambíciók. Az igaz lökés 2002-ben első lányom születését követően jött, mely azóta is rendületlen.

F. G.: - Tehát gyerekként a szó szoros értelmében még leginkább „villanyvonatoztál” – ahogy mondani szokás - aztán az egyetemi évek adták meg neked a „kezdő lökést” a pálya felé – a szó szoros és átvitt értelmében is?

S. A.: - Mondhatni igen. Kecskeméten éltem édesapámmal és Gödöllőn kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat. Minden hétvégén hazajártam és természetesen a vonatot preferáltam az amúgy egyszerűbb és gyorsabb autóbusz helyett. Minden egyes utazás közelebb hozta hozzám a vasút világát.

F. G.: - Mi volt az első komoly élményed ami meghozta a fordulatot a modellezés felé?

S. A.: - Ahogy említettem az egyetemi tanulmányok megkezdését követően rátaláltam egy plakátra. A kiállítást a kecskeméti Tiszti Klubban rendezte a helyi TGV2000 Vasútmodellező Klub. Másnap elmentem és teljesen lenyűgözött egy 3m x 1,5m-es asztal - melyet mai szemmel már észre sem vennék - viszont a '90-es évek közepén egy átlag feletti asztal volt. Felsővezetékkel ellátott 2 vágányos dilikör egy állomással, melyből középen egy s betűt leíró mellékvonal ágazott ki, és kapaszkodott fel a hegy tetején található másik állomáshoz. A járművek kivétel nélkül ROCO termékek voltak és aprólékos kialakításukkal, gyönyörű és nyugodt futásukkal teljesen megbabonáztak. Másnap is visszamentem és órákig néztem az asztalt és a gyönyörű modelleket. Az osztrák gyártó neve nem volt teljesen ismeretlen számomra, hisz a 80-as években rendszeresen jártam szüleimmel Bécsbe, ahol volt már szerencsém megszemlélni a szebbnél szebb modelleket. Azt viszont nem gondoltam, hogy már nálunk is elérhetőek a szomszédos ország nagy múltú modellgyártójának termékei.

F. G.: - Említetted, hogy a ROCO – itthon – gyakorlatilag még egy ismeretlen fogalom volt ekkor, de ha jól sejtem egy nagy álom is egyben. Mik voltak az első ROCO járműveid?

S. A.: - Az első ROCO modellem a MÁV 125. évfordulójára kiadott GOSA kocsi volt még 1995-ben. A modell olyan jelentős előrelépést hozott az addigi 10-15 éves PIKO modellekhez képest, hogy egy héttel később vettem még egyet. Egyetemistaként nagyon nehéz volt a már akkor sem olcsó modellekre a forrást előteremteni, így éves átlagban egy mozdonyt és pár kocsit tudtam akkor vásárolni. Az első ROCO mozdonyomat 1997-ben vásároltam, egy DB BR101-est. Eredetileg egy az MK. kiadásában Gützold alapra készített Szergejt szerettem volna venni. Elképesztő részletgazdagsága ellenére az üzlet egyik eladója mégis lebeszélt róla és figyelmemet a 101-es felé terelte.

A gyorsvonat - a pakli kivételével - most (is) ROCO járművekből állt.

F. G.: - Említettél itt magyar GOSA-t, német 101-est is, illetve Gödöllőn még BEMO svájci H0m járműveket is láthattunk futni az egyik asztalodon. Alapvetően milyen téma képezi a gyűjtési körödet?

S. A.: - Sajnos, vagy szerencsére – nézőpont kérdése, de szélesebb az érdeklődési köröm mint racionális esetben. Gyermekkorom óta nagy kedvenc az osztrák vasút gördülőállománya. Formavilágát tekintve a sógoroknál futnak azok a mozdonyok - gondolok itt sokak kedvencére a 1044-es, vagy 1042-es mozdonyokra - no meg a világ talán máig legszebb villanymozdonyára, a mára már leállított 1014-es sorozatra, amik igazán közel állnak a szívemhez. Nem tudok betelni az Alpok szebbnél szebb tájain kanyargó vasút látványával. Ennek talán folytatása volt mintegy 10 évvel ezelőtt a hirtelen jött és mai napig tartó nagy szerelem a svájci vasúttal. Az elmúlt években szép számmal érkeztek mozdonyok és vagonok valamilyen helvét felségjellel ellátva és miután első svájci vonatozásom alkalmával volt szerencsém keskeny nyomközű vasúton is megcsodálni az ország leírhatatlan szépségét, adott volt egy újabb téma. Munkámból kifolyólag sokat kell Németországba utaznom, ez közelebb hozta hozzám a német vasutat és befolyással volt a gyűjtemény összetételére is. Az alpesi szerelem ellenére 5 éves korom óta a kedvenc mozdonyom a Nohab. Már gyermekként is arról álmodtam, hogy egyszer lesz egy szép Nohab modellem. Ugyan csak sok évvel később, de ma szép számmal vannak az ikonikus svéd mozdonyból a gyűjteményben. A hazai járműpark legtöbb járműve is helyett kapott a polcon, valamint az utóbbi években egyre fókuszáltabban vásároltam a cseh vasút különböző járműveit is.

A gyűjtési körben szépen megfér egymás mellett a svájci kisvasút és a magyar Nohab is!
(fotó: Soós András)

F. G.: - A ’90-es évek 2. fele, és a 2000-es évek eleje a magyar vasútmodellezők számára egy igazi virágkor volt. Rengeteg magas minőségű és igényességű alkotás született/épült ezekben az időkben. Ekkor készült többek között Szörényi Szabolcs Nyugati pályaudvara, Martisz asztala, Paksinuti Szentference, hogy csak párat említsek a teljesség igénye nélkül, ennek az időszaknak a remekműveiből. Milyen érzés volt ennek az időszaknak a modellezői között járni, illetve közéjük tartozni? Mit jelentett ez számodra, illetve mit jelent ma.

S. A.: - Egyáltalán nem tartoztam akkor még semmilyen létező, vagy képzelt csoporthoz. Az viszont biztos, hogy a mai ízlésvilágom kialakulásában elsősorban Martisz Gabi és Paksinuti munkái alkottak maradandót. Emlékszem 2002-ben egy kedves barátom hívta fel a figyelmemet Gábor munkájára és honlapjára. Ezt követően hetekig ültem a képernyő előtt és minden publikált képet lementettem és egyesével elemeztem a részleteket. Megbabonázott a hazánkban addig még nem látott szövevényes nyomvonal, mindez felsővezetékkel kiépítve és digitalizálva. Ugyanebben az évben ellátogattam a pécsi kiállításra és ott láttam először Paksinuti Szentferencét. Alapvetően jellemző rám, hogy ha valami nagyon érdekel, addig megyek amíg nem valósítom meg, nem ismerem meg. Ezek a találkozások hasonló lökést adtak és személyesen is szerettem volna megismerni mindkét kollégát. 2003-ban egyike lehettem azon kivételezett személyeknek akik ellátogathattak a Martrain műhelybe és megnézhettem az addig csak az internetről ismert tekintélyes méretű asztalt. Hogy milyen érzés volt velük találkozni, megismerkedni? Elképzelhetetlen volt számomra a táj olyan szintű kivitelezése mint akár Ferinél, akár Gábornál, ezért nagyon felnéztem rájuk. Vannak olyan emberek, akik a hozzám hasonlóan a semmiből érkező embereket lenézik, megvetik. Mindkét esetben roppant kellemesen csalódtam, mert nagyon segítőkész és nyitott srácokat ismertem meg személyükben már az első találkozást követően. Mind Gáborral, mind Paksinuti-val a mai napig jó baráti viszonyt ápolunk.

Paksinuti Ópaksa ma Szentjakab állomás részét képezi.

F. G.: - Ez a korszak határozta tehát meg azt, hogy te hogy álltál a későbbiekben a modellezéshez. Mikor Gödöllő neve előjön, akkor az már több, mint egy kiállítás, inkább mondanám minőségi védjegynek. A fenti személyes hozzáállásodon - valamint a tapasztalásaidon túl - mi volt az a mozgatórugó, amiért a gödöllői kiállítást életre hívtad? Mi volt a célod ezzel – az azóta már nemes hagyománnyá vált - kiállítással?

S. A.: - Amint említettem olyan típusú ember vagyok akit, ha érdekel valami, annak utánamegyek. Hosszú évek óta álmodtam egy saját terepasztal megépítéséről és szerettem volna abból a lehető legtöbbet kihozni. Az évezred elején szép lassan idehaza is elérhetővé váltak különböző külföldi kiadók magazinjai, melyek rendre képekkel gazdagon illusztrálva jelentek meg. Ezekben már gyönyörűen kivitelezett tájakkal találkozhatott az olvasó és jött a nagy kérdés: hogy kell ezt megvalósítani? Erre sokáig kiállításokon kerestem a választ. Elutaztam az ország bármely pontjára csak azért, hogy megtekintsek egy újabb kiállítást, miközben abban reménykedtem, hogy az ott látottak segítenek közelebb hozni az élethű táj megépítéséhez. Az elképzelésem az igényes munkáról már jelentős befolyás alatt volt az interneten felkutatott külföldi munkák által. Ezzel összehasonlítva a hazai kiállítások felhozatalát sajnos a legtöbbször csalódtam és nem sikerült elérni a célt: tanulni és tapasztalatot gyűjteni. Egy idő után azt vettem észre, hogy már nem vonzanak ezek a kiállítások. Valamikor 2010 táján fogalmazódott meg bennem először az a gondolat, hogy az elmúlt évek lelkes kutatómunkájának köszönhetően megismert szép munkákat egyszer össze kellene hozni és kiállítani egy fedél alatt. A megvalósításra másfél évet kellett várnom, mígnem 2011 októberében megnyitotta kapuit az első kiállítás. A koncepcióm az volt, hogy a vasútmodellező a célközönség. Az átlag ember mindentől függetlenül be fog jönni a kiállításra, viszont magamból indultam ki, miszerint évekig kutattam azt a kiállítást ahol tanulhatok és tapasztalatokat gyűjthetek, de legtöbbször eredménytelenül. Ezzel szerettem volna szolgálni mindazoknak akik hozzám hasonlóan valami többre vágytak. Sosem fogom elfelejteni, amikor Dr. Kalmár István - alias Kalivas - odajött hozzám a kiállításon és annyit súgott a fülembe „ András! Köszönjük!”. Valahol itt kezdett megérni bennem az a gondolat, hogy talán lehet ebből valami több is mint egy kiállítás. A zárónapon már egyértelmű volt számomra, hogy az elégedett közönséget szeretném további igényes munkákkal kielégíteni és lesz folytatás. Viszont azt is elhatároztam, hogy Gödöllőn csak addig lesz kiállítás, amíg az elsőhöz hasonló igényes aszatokat tudok bemutatni.

Martisz most sem hiányozhatott a kiállítók közül: Ezúttal egy "sokadik" asztalát láthatta a közönség, de a kezdetekkor a "legendás asztal" is képviseltette magát.

F. G.: - Gödöllő tehát sokkal többet jelent Neked, mint egy egyszerű kiállítás, leginkább egy hivatás számodra. Sokszor hallhatjuk az utóbbi időben, hogy ez egy „kiöregedő” hobbi. Neked mi a véleményed erről, esetleg Gödöllő tükrében? Mikor mi kint jártunk a Szemlével, akkor a terem szinte zsúfolásig volt érdeklődő gyerekkel.

S. A.: - A modellezők számának vélelmezett csökkenésére leginkább a gyártók visszajelzései utalnak. Minden bizonnyal igazuk van, hisz az elmúlt 20 év alapvetően az internet robbanásszerű térhódításáról, ennek köszönhetően az új generációk gondolkodásmódjának és érdeklődési körének drasztikus megváltozásáról szólt. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a vasútmodellezés kevésbé lenne vonzó az emberek számára. Ha megnézzük a többi hazai kiállítást, alapvetően érdeklődés övezi a rendezvényeket. Sok a kisgyermekes szülő, nagyszülő és a látottak hosszabb-rövidebb ideig, de mindenkit megbabonáznak. Ezek közül többen a kiállítást követően vásárolják meg első kezdőkészletüket, viszont csak kevesen jutnak el arra a szintre, hogy maradandó károsodást szenvedve további modelleket, vagy akár egy terepasztal megépítéséhez szükséges segédeszközöket is vásároljanak. Ennek miértjére sokféle indokot hallani, de tudomásul kell vennünk, hogy a mai fiatalokat már teljesen másfajta behatások érik.

András egyik nagy kedvence a Nohab: A képen a 019-es vár "rezsós" gyorsvonatával a tehervonat érkezésére, hogy a kijárat szabadra állhasson Szentjakabról az északipart felé.
(fotó: Soós András)

F. G.: - Az elveidben - mint az korábban kiderült - a fő szempont a magas igényesség és elhivatottság a modellezés iránt, amit a kiállítás is tükröz. Ennek okán nem lepődik meg az ember, hogy azok a kiállítók itt, akik. Alkalomról-alkalomra látjuk, hogy van egy-két állandó, "öreg motoros", illetve van változó kiállító is. Milyen elvek alapján építed fel a kiállítás „anyagát”, milyen szempontok játszanak ebben szerepet a magas minőségen túl?

S. A.: - A legfontosabb a minőség. Szerencsés helyzetben vagyok abban a tekintetben, hogy itt én dönthetem el és határozom meg mi a minőségi és mi nem. Az elmúlt közel 20 év alatt a megszámlálhatatlan hazai és nemzetközi látogatás, a külföldi utazások alkalmával megvásárolt magazinok nagyban segítették a látásmódom és az ízlésvilágom kialakítását. Szeretnék minden alkalommal újdonságokat is bemutatni. Lehetőleg olyan alkotásokat keresek, melyek első alkalommal kerülnek nyilvánosan bemutatásra. Van egy fontos elvem: a nálam kiállító modellezők a szememben mind művészek, az általuk létrehozott alkotás pedig remekmű. Nyitott vagyok minden beérkező információra és minden esetben személyesen keresem fel az építőt és alkotását. Ha az első pillanatban jön az a csodálatos érzés amit leginkább a szerelemhez tudnám hasonlítani, az asztalnak Gödöllőn a helye. Minden ilyen találkozás csodálatos élmény volt számomra. Az újak mellet vannak – fogalmazzunk úgy, hogy állandó visszatérő kiállítók. Mindamellett, hogy ők képesek időről-időre megújulni, új alkotásokkal előállni, emberileg is olyan értéket képviselnek ami előtt meghajlok.

GySEV Szili vár a gabonással a gyorsvonat kihaladására, hogy aztán annak blokkján továbbhaladhasson.

F. G.: - Gödöllő immár 4. alkalommal adott otthont a rendezvénynek. Általában megszoktuk, hogy ezeknek a kiállításoknak Budapest – vagy esetleg - valamelyik vidéki nagyváros ad otthont. Hogy esett a választásod pont Gödöllőre, és azon belül is a patinás Gödöllői Királyi Kastélyra?

S. A.: - Gödöllő adott annak tükrében, hogy a szomszédos településen, Mogyoródon élek családommal. Mivel Budapest több kiállításnak is otthont ad, nem szerettem volna egy lenni a sok közül. Viszont Gödöllő földrajzi elhelyezkedése okán könnyen elérhető a fővárosi látogatók számára is. Az első lépés, a helyszín kiválasztása és megszerzése nem ment olyan gördülékenyen. Végül a helyi lokálpatrióta klub egyik oszlopos tagja segített megszerezni az első kiállításra a Művészetek Házát, pontosabban annak szépen felújított auláját. Miután eldőlt, hogy a kezdeményezésnek lesz folytatása, az is egyértelművé vált, hogy a Művészetek Háza kicsi lesz a folytatáshoz. Egy véletlennek volt köszönhető, hogy 2012-ben rátaláltam a lovardára. Gyermekeim iskolai év végi koncertjét rendre az egyetem aulájában szervezték meg. 2012-ben az egyetem már nem tudta rendelkezésre bocsátani a termet az iskolánk számára, így az év végi koncert átköltözött a lovardába. A terembe belépve az dugig volt kíváncsi és meghatott szülőkkel. Annak ellenére, hogy imádom a gyermekeim koncertjeit, ez alkalommal csak egyetlen dolog tudta lekötni a figyelmemet, mi több rabul ejtett, maga a helyszín. Azonnal megszületett az elhatározás, itt lesz a következő kiállítás. Azóta a soron következő kiállítások szervezésénél egy dolog fix, a helyszín!

Nem csak hazai kuriózumok találhatók meg András gyűjteményében: Tom Wäfler Preda-ja is nála lelt új otthonra.

F. G.: - Mi lenne az a tanács, amit ma egy kezdőnek adnál?

S. A.: - Itt Nacsa Zoli, a szombathelyi klub vezetőjének a gondolatai jutnak eszembe. Ezt még 2007-ben, első személyes találkozásunk alkalmával hallottam tőle. Miközben csodáltam a klub tekintélyes méretű asztalát és dicsértem az alkotókat, Zoli azt mondta: látszik melyik az az asztal ami pénzből épült és látszik melyik nem. Azaz ahol az építés kezdésének a pillanatában rendelkezésre áll a kivitelezéshez szükséges pénz, ott nincs idő a jó koncepció, látványos vonalvezetés kiforrásához. Ahol nincs meg a pénz, ezért csak lassan, lépésről-lépésre haladnak az építéssel, ott van idő gondolkodni és valami hosszútávon is szórakozást nyújtó asztalt építeni. Teljes mértékben egyetértek Zolival, így azt tudom tanácsolni minden kezdőnek, hogy ha megszületett az elhatározás és erős a szerelem a modellvasút iránt, 2-3 évig nem szabad még az asztal építésével foglalkozni. Először lássatok, tapasztaljatok és ami ennél is fontosabb, kérdezzetek. A többi jön majd magától.

F. G.: - Ebben az évben hány látogatótok volt? A jövőben is számíthatunk ennek a hagyománynak a folytatásra?

S. A.: - A 2017-es kiállítás volt az eddigi leglátogatottabb kiállítás. 4000 ember választotta kikapcsolódásának helyszínéül a rendezvényt november 9. és 12. között. Kifejezetten örülök annak, hogy a szép számú gödöllői látogató mellett rengeteg modellező is ellátogatott hozzánk. Érkeztek vasútbarátok Zalaegerszegről, Szegedről, Debrecenből, Balassagyarmatról, valamint külföldről, Szerbiából, Szlovákiából és Romániából. Annak tükrében, hogy egyedül szervezem a kiállítást, meglehetősen fárasztó a szervezés és nem titkolom, hogy megfogalmazódott bennem a befejezés. Viszont a jelen állás szerint van még egy kiállításra való olyan kész, vagy jelenleg is építés alatt álló asztal, melyek legalább a 2017-es színvonalat képviselik. Ezeket az asztalokat nagyon szeretném még egy fedél alatt látni, így lassan kialakul a motiváció egy 5. kiállítás megszervezéséhez. És ha minden jól megy, én is elkészülök addig egy új alkotással.

A gyors már elment, blokkján a tehernek állnak már a vasak, a bakter pedig várja, hogy a vonatfogadást követően kicsit pihenhessen.

F. G.: - Én még egyszer köszönöm neked, hogy időt szakítottál ránk és én azt kívánom, hogy a céljaid maradéktalanul megvalósuljanak, amiben mi a Szemlével maximálisan támogatni fogunk.

S. A.: - Nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra ez a beszélgetés! Ha a következő hónapokban előbb bukkannátok olyan terepasztalra, melyet tulajdonosa eddig rejtegetett a nagyérdemű előtt és szívesen látnátok Gödöllőn, kérem jelezzétek. Addig is mindenkinek örömteli modellezést kívánok!

Tehát ne feledjétek, 2019-ben ismét találkozunk Gödöllőn, addig pedig olvassátok a Szemlét, lájkoljátok a facebook oldalunkat, melyet a feliratra kattintva elértek, hogy ne maradjatok le a hasonló tartalmakról.
Nemsokára újabb interjúval jelentkezünk, amiben Andráshoz hasonlóan, egy újabb meghatározó személyiségével ismerkedhettek meg a magyar vasútmodellezésnek.

Szerkesztette: Földesi Gergely
A képek Soós András és a szerző felvételei!